Ismét a képességvesztés lejtőjén indul el a Magyar Honvédség?
Szerző: Balogh Ákos ; Fotó: LHSN.HU Archív
Közel fél évszázados aktív szolgálatot követően, a magyar üzemeltetés során immáron másodjára, ám úgy tűnik ezúttal végleg, csendben, a kíváncsi tekintetektől elzárva búcsúzott el a Magyar Honvédség aktív kötelékéből egy igazi harcihelikopter legenda, a Mi-24-es és az általa nyújtott képességek, miután lejárt a helikopterek naptári üzemideje.
„Mostanra lezárult egy korszak a Magyar Légierő életében, melyről hét évvel ezelőtt azt sem hittük, hogy ismét megtörténhet. De a Főnix akkor új életre kelt hamvaiból, hogy most ismét porrá legyen, csendben, a kíváncsi tekintetektől elzárva. Ha hihetünk az egyiptomi mitológiai történetben, a főnixmadár lángra lobbanása, önmaga elégetése, majd saját hamvaiból újjászületése erőt és tisztaságot hoz. Azt kívánjuk, jöjjön el ez az erő és tisztaság a Magyar Légierő életébe is! Hozza el a főnixmadár az örök megújulást, a feltámadást és a reményt!” – Balogh Ákos LHSN.HU Főszerkesztő
Értesüléseink szerint február 5-én éjfélkor lejárt a Magyar Honvédség utolsó Mi-24-es harcihelikoptereinek naptári üzemideje is és méltatlan módon, egy február 4-én végrehajtott zártkörű búcsúrepülés után húzzák be a gépeket a szolnoki katonai repülőtér valamelyik földsánccal körülvett állóhelyére, mely kellően leplezi majd a szomorú tekintetek elől mindazon elpazarolt lehetőségeket, a honvédelmi és haderőfejlesztési program egyik tévútjává váló Mi-24-eseket, amire majd a tartós tárolásra szétbontott sárkányok emlékeztetnének…
Szomorú azért is, mert a honvédség úgy gondolta, a búcsú csak rájuk tartozik, holott jócskán élnek még Magyarországon azok közül, akik az elmúlt 48 év során szerves részei voltak a Mi-24-esek üzemeltetésének, a haza védelmének és van egy olyan jelentős méretű civil, a honvédelem ügyéért tenni akaró közösség is, akiknek szívügye a helikopteres repülés, szívügye volt a Legenda, a Mi-24-es. Évtizedek óta követték nyomon, figyelték és léteztek együtt a típussal a laktanyák kerítésén kívül, érezték úgy, hogy őrangyalként tekinthetnek rá és az üzemeltető állományra, ha baj van.
De nézzük részletesebben, szakmai megközelítésből, hogyan jutottunk el idáig? Köztudott, hogy 2012-ben egyszer már úgy tűnt végleg búcsút inthetünk a világ egyik legkomolyabb harcihelikopter típusának – azon persze lehet vitázni, hogy a magyar helikopterek felszereltsége mennyiben elavult már napjainkra – végül kisebb csoda folytán 2017 végétől kezdődően oroszországi ipari nagyjavításra szállították a Magyar Honvédség nyolc Mi-24-esét (2db Mi-24V és 6db Mi-24P). Így 10 hónapnyi felélesztő munka után újabb hét évre vált eldöntötté, hogy a honvédség forgószárnyas levegő-föld tűztámogató képességét ez a típus látja majd el. Mi több, úgy tudjuk, a döntéshozók alapvető gondolata az volt, hogy legalább még két nagyjavítási ciklust kihúzna a Mi-24-esekkel a honvédség, melyhez a fedélzeti avionika és fegyverrendszerek magas szintű korszerűsítése, modern páncéltörő rakéta integrálása is párosult volna. Ez az elgondolás bár költséges lett volna, de időarányosan még mindig olcsóbban biztosított volna releváns képességet a haderő számára, mint egy új nyugati típus beszerzése, valamint időt is biztosított volna a váltótípus beszerzésére, rendszeresítésére.
Persze az évek múlásával kiderült, hogy ez csak álom marad, ahogy az is, hogy a nagyjából az 1980-as évek színvonalát képviselő helikopterek nem csupán harcias szürke békegalambok maradnak. Sajnálatos módon elmaradt azon harcanyagok beszerzése, amelyek hordozására a helikopter képes lett volna (Sz-5 és Sz-8 nemirányítható rakéták, 9M114 Sturm, vagy az újabb 9M120 Ataka irányítható páncéltörő rakéta, bombafegyverzet). Mindösszesen a meglévő és még használható készletekből a P változatok 30mm-es gépágyújához állt rendelkezésre éles lőszer az elmúlt évek során. A honvédség rendelkezésére álló, de lejárt felhasználhatósági idejű Sz-8 rakétákkal ugyan történtek tesztlövészetek, de azok a harcirészük működési bizonytalanságai miatt (a gyújtószerkezet hibájából) végül kiképzési célból sem váltak felhasználhatóvá, így ezekkel a hajózó állomány jártasságának visszaállítása sem történt meg. Elmondható az is, hogy lett volna képesség Magyarországon belül a lejárt rakétakészletek biztonságossá és üzemképessé tételére, de ez a felélesztendő magyar hadiipari törekvések ellenére nem kapott támogatást.
Kijelenthető az is, hogy azon néhány avionikai modernizáció amelyen a gépek átestek, az akkor érkező H145M és H225M helikopterek modern berendezéseire történő felkészítést sem tudták segíteni, hiszen valódi, úgynevezett „Glass Cockpit”-nek nyoma sem volt a helikopterekben, a repülések azon analóg műszerek alapján zajlottak továbbra is, melyeket a típusból jól ismerhetünk. Persze mindezek – az a néhány új, egyszerűbb, többfunkciós digitális műszer és navigáció, ami beépítésre került – azt mégis nagyban segítették, hogy valamivel korszerűbben és korszerűbb NATO eljárásokat is alkalmazhassanak a pilóták nappal és éjszaka, éjjellátó eszközök használatával is.
Bár úgy tűnhet épp ideje volt megválni a valós képességet nem jelentő, elavult technikától, de a helyzet ettől összetettebb. Mondhatni igen, de nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt hét év során mennyiben változott meg a biztonsági környezet körülöttünk! Ha csak az orosz-ukrán háborúra gondolunk, akkor is jól látható milyen jelentős feladatok jutnak a helikoptereknek, kiemelten a Mi-24-eseknek (és export, vagy utód változataiknak). Azaz megállapítható, hogy egy kifejezetten harctérre tervezett forgószárnyas, egy dedikált harcihelikopter magas fokú páncélvédelmével, harci túlélőképességével (megfelelő harceljárások alkalmazása mellett), jelentős fegyverzetével (még az elavult eszközökkel is) mekkora lehetőségeket, előnyt nyújt felhasználóinak. Ha azt vesszük alapul, hogy a Magyar Honvédség feladata Magyarország fegyveres védelmére történő felkészülés és annak biztosítása, egy dedikált harcihelikopter, mint hordozó platform rendszerben tartása annak lehetőségét is fenntartotta, hogy baj esetén könnyedén – a hiányzó fegyverzet gyors beszerzését követően, vagy akár nyugati eszközök integrációjával – rövid időn belül lehessen valós képességet kialakítani belőle. Itt tenni kell egy említést arról is, hogy a fegyverzet beszerzése egyben a helikopter folyamatos üzemképességének biztosítása az Oroszországgal szemben érvényben lévő embargók mellett is megoldható lett volna és lenne is, hiszen mint tudjuk, a hadiipari szereplők megfelelő ellentételezésért cserébe nem ismernek lehetetlent, még úgy sem, hogy eközben minden jogi szabályozást betartsanak! Mindezeket együttvéve, bár szükséges volt a Mi-24-esek felélesztése és lenne életben tartásuk is, a kialakult állapot a haderőtervezők és döntéshozók megalapozatlansága, koncepció nélkülisége értelmetlen eredményeket produkált, egyben a 2016-ban elindult haderőfejlesztési program egyik tévútjává tette a Mi-24-eseket, az elpazarolt lehetőségek és a leállítással végül feleslegesnek ítélhető, korábbi jelentős anyagi ráfordítások tekintetében.
És hogy mi lesz ezután? Egy átmeneti, de remélhetően nem végleges képességvesztés… Le kell szögezni, a helikopterek naptári üzemidejének lejártával a típus kivonása a rendszerből még nem történt meg és hírek sincsenek arról, hogy ez tervben lenne. Egyszerűen csak a helikopterek váltak üzemképtelenné. Közben több mint öt évvel ezelőtt megérkezett az első H145M helikopter a honvédség kötelékébe. Azóta teljessé vált a H225M flotta, így teljes lett a megújuló katonai forgószárnyas flotta is. A H145M helikoptereknek lejárt a beszerzéskor megkötött öt éves fenntartási szerződése, ezért – mint azt forrásainktól megtudtuk – súlyos problémák jelentkeztek a helikopterek hadrafoghatóságában is, mely erősen megkérdőjelezi a gépekkel együtt érkező, elkerülhetetlen szemléletváltás végbemenetelének sikerességét és rávilágíthat a típuscsere átgondolatlanságára is. Hiszen a kialakult helyzet oka akár lehet az is, hogy a beszerzett darabszámokkal nem volt összhangban a humánerőforrás biztosítása és az infrastrukturális fejlesztések. Jelenleg például úgy biztosított a H145M helikopterek üzemeltetése, hogy (a szolnoki állomány részleges tehermentesítése mellett) bizonyos nagyobb szabású, időszakos javítási-ellenőrzési munkákat (12, 36 hónapos javítás) egy civil cég végez el a helikoptereken, a szolnoki anyarepülőtértől viszonylag távol, az ország nyugati határának közelében úgy, hogy egyes hírek szerint ott sincs elegendő szakember és infrastruktúra egy ekkora flotta szervizelésére. Egyes információk szerint a „nagytestvér” H225M helikopterek is ettől az évtől kezdődően szintén ebben a felállásban lesznek üzemeltetve, miközben minderről egyetlen nyilvános pályázati felhívás, vagy szerződés sem elérhető, így az átláthatóság nem biztosított, tehát nehéz megítélni mennyire jó megoldás ez… A problémán nem fog változtatni a hosszú ideje húzódó szolnoki új hangárkomplexum építése és tervezett márciusi átadása sem, hiszen egyrészt láthatóan nem sikerült kivitelezni a teljes komplexumot, abból valamilyen oknál fogva egyes épületek kivitelezése egyáltalán nem valósult meg, a felépítettek közül pedig a hírek szerint mindössze egy új hangárépület átadása valósul majd csak meg forráshiány okán. Másrészt fontos tény az is, hogy a humánerőforrás hiányt egy hangár elkészülte nem orvosolja majd, nem lesz több repülőműszaki szakember, aki a gépeken dolgozhatna… Ez az állapot a 2018-ban aláírt Airbus szerződés óta borítékolható volt, a tétlenkedés pedig csak tovább fokozta a nehéz helyzetet…
Egyébként, egy civil cég bevonása a katonai üzemeltetésbe nem példa nélküli a világ haderőiben sem, igaz a magyar forgószárnyasok története során, ilyen formában még nem volt rá példa. Egykoron a Dunai Repülőgépgyár a helikopterek ipari nagyjavítását végezte, a gyártóval egyenértékű, ha nem különb színvonalon, ehhez megfelelően kiépített, hatalmas infrastruktúrával és szakembergárdával. Ez a szintű javítás akkor az alakulatoknál, üzemeltetői szinten nem volt elérhető képesség, az orosz üzemeltetési rendszer szerint. Most viszont arról van szó, hogy az Airbus helikopterek megvásárlásakor ezt a képességet az alakulat megkapta, de csak részben tudja ellátni.
Egyébként is a nagyobb probléma a forgószárnyasokkal az, hogy a beszerzett és egyes gépekbe beépített HForce fegyverrendszer nem rendelkezik még a gyártó által ígért tűztámogató képességekkel, vagy, mert végül nem történt meg, illetve nem tudjuk hol tart az integrációja – például az irányított páncéltörő rakétának – vagy, mert több mint öt év alatt nem sikerült egyetlen 70mm-es nemirányítható, valamint félaktív lézer-önirányítású rakétát sem beszerezni hozzájuk (amik ráadásul jelentősen drágábbak is, mint az orosz fegyverzet). Így csupán 20mm-es gépágyúkonténerekkel képesek tűztámogatást nyújtani a helikopterek, miközben rendszereik, a modern anyagfelhasználás és a többcélúság okán nem rendelkeznek a harctéri körülményekhez alkalmazkodó védelemmel. Bár a tehertér és a pilótafülkék védelme megerősíthető moduláris kevlár betétekkel ez csak a személyzetnek ad némi túlélőképességet és pszichikai biztonságérzetet, de a gépeknek nem, legfőképpen ahhoz nem, hogy elavult eljárásrendek alapján azokkal közvetlen, a harcérintkezés zónáján belüli gépágyús tűztámogatást nyújtsanak. Ez csak bizonyos harctéri feltételek mellett, és bizonyos típusú szemben álló felek esetében lehet hatékony, de ez egy nagyon szűk spektruma annak, amire egy dedikált harcihelikopter bevethető lenne. Igaz, hogy került az új helikopterekre modern, hőkövető rakéták elleni védelmi berendezés, de ez önmagában nem elegendő a mostani háborús tapasztalatok alapján, a jelen és jövő további kihívásaihoz! (Lehet, hogy sok eljárás, harci eszköz még csak az orosz-ukrán háborúban került alkalmazásra először, de azok hatékonysága és a bennük rejlő lehetőségek nem maradnak Ukrajnán belül!) Érdemes lenne ezzel kapcsolatban az amerikai hadsereg álláspontját és haderőfejlesztési, haderőnemi fejlesztési irányait elemezni, de az egy másik hosszú történet lenne, egy biztos, röviden kifejtve afelé tendálódnak, hogy még a komoly harcértéket képviselő AH-64 Apache harcihelikopterekkel is kerülni kell a közvetlen harcérintkezést és nagyobb hatótávolságú rakétafegyverzet alkalmazását kell előtérbe helyezni, adott esetben drónok támogatásával együtt (felderítés, céljelölés).
És ha már említettük az eljárásrendeket, úgy tűnik, hogy nem egyértelmű minek is kéne megfelelnie a magyar katonai forgószárnyas képességnek. Forrásaink arról számoltak be, hogy a mai napig nem sikerült a szakembereknek kidolgoznia az új helikopterek üzemeltetéséhez, de ami ettől is fontosabb, harci alkalmazásához szükséges szabályzatrendszert. Mindez azt jelentheti, hogy a helikopterek tényleges rendszeresítése sem történhetett meg, ugyanis annak egyik feltétele a szabályzatok megléte, egyben ismét bizonyítja, hogy mennyire nem sikerült megvalósítani az új típusok használatához szükséges paradigmaváltást. Mindezen feltételezést igazolja mindaz, amit az elmúlt évek során a kiképzési és gyakorló repülések, hadgyakorlatok során láthattunk a forgószárnyasoktól. Ez egy látszólag bizonytalan és nem állandó képességet eredményezett, a forgószárnyasok bevethetősége opcionálissá vált, abban a tekintetben, hogy nem állandó képességeket tartanak fent, amelyek komponensei bármikor bevethetőek, hanem csupán adott pillanatnyi igények kiszolgálására törekednek a katonák, kiszolgálva az elöljárói elvárásokat, ami azt eredményezi, hogy már megszerzett és begyakorolt képességek vesznek el – jártasságfenntartás hiányában – hogy az adott más feladatokat közben ki tudják szolgálni. Majd ha kell, újra elővesznek egy kiesett képességet, ami egy visszaképzést követően újra rendelkezésre fog állni, persze közben ismét elveszik egy másik… Ezt csak tetézi mostantól az utolsó üzemképes Mi-24-es helikopterek elvesztése, ugyanis új, dedikált harcihelikopterek beszerzésével a honvédség vezetése információink szerint nem tervez – úgy tudjuk az orosz-ukrán háborúból levont téves megállapítások alapján – noha számos szomszédos ország, egyben NATO tag ellenpélda erre, akik kiöregedett harcihelikoptereiket, modernebb kifejezetten harcihelikopter típusokra cserélik, annak szükségessége okán.
Mindent egybevetve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. Nehéz szívvel és kellő meggondoltsággal elengedhető a régi! A beszerzett új forgószárnyasok nem alkalmatlanok, csupán a katonáknak és a katonai vezetésnek kell megtanulnia használni őket, kialakítani egy valóban új szemléletmódot és a hosszú távú üzemeltetés minden szükséges feltételét rövid időn belül – ha már eddig nem sikerült teljesen – hogy egy valóban modern, ütőképes haderő, benne egy többcélúan használható helikopterflotta szolgálja Magyarország biztonságát, békéjét. De addig is marad egy veszteség, a szomorúság, egy legenda, a Mi-24 típusú harcihelikopterek búcsúja, egy korszak vége…
Noha az elmúlt évtizedek során az LHSN.HU szerkesztőségének jutott – és jut a jövőben is – az a népszerűtlen feladat, hogy kritikáival megpróbálja segíteni a hazai katonai forgószárnyas képesség, így a harcihelikopteres képesség helyzetének pozitív irányú elmozdulását is, ezzel sokszor szerezve magunknak valamennyi a típust üzemeltető szakterületen dolgozótól neheztelést, de a teljes szerkesztőség nevében szeretnénk megköszönni mindnyájuknak a típus üzemeltetéséért, életben tartásáért tett szolgálatukat 1978.07.26-ától napjainkig! Ígérjük, hogy a hagyományőrző munkánk során pedig mindig is azon leszünk, hogyha a típust nyugdíjazták is, de soha ne felejtsék el!
Rövid történelmi áttekintő
1978.07.26-án érkezett meg a Magyar Néphadsereg első négy, szovjet gyártású, a kor technikai élvonalát képviselő Mi-24D harcihelikoptere, az MN6690 hadrendi számú Szentkirályszabadja repülőterén települő MN 87. Közepes Szállítóhelikopter Ezredhez, a későbbi MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezredhez, ahol egészen az ezred felszámolásáig, 2004-ig szolgáltak. Az alakulat és jogutódjai immáron Szolnokon 2026-ig összesen 46 darab különböző altípusú Mi-24-es harcihelikoptert (D, V, P) üzemeltettek közel fél évszázadon át, így a ma harcihelikopter pilótáinak elődei anno nem csak meghonosították a harcihelikopteres képességet Magyarországon, hanem hosszú távra határozták meg az ország egyik fontos védelmi képességét.
A Mi-24-est repülő hajózó és üzemeltető műszaki kiszolgáló állomány az évtizedek alatt, nem csak hazánkban, hanem NATO missziós feladatok során Afganisztánban is bizonyítottak kiemelkedő szakmai tudásukkal, ami számos olyan valós harctéri tapasztalattal gazdagította a Magyar Honvédséget is, melyet korunk megváltozott biztonsági környezetében, a nemrégiben beérkezett új, modern képességekkel rendelkező Airbus helikoperekkel a jövőben is hasznosítani tudnak.
Az elmúlt 48 év alatt a Mi-24-esekkel összesen megközelítőleg, több mint 210.000 felszállást és több mint 85.000 repült órát teljesítettek. Az évtizedek során balesetek következtében megsemmisült a 113-as oldalszámú Mi-24D, amikor 1982.06.22-én 08 óra 47 perckor hadműveleti repülés során a Cseket-hegy közelében földnek ütközött. A becsapódás során Bognár Ferenc főhadnagy operátor életét vesztette. Kószó Imre százados gépparancsnok és Ádász Zoltán százados fegyverzettechnikai mérnök súlyos sérüléseket szenvedett. Ezen kívül az 579-es oldalszámú Mi-24D, valamint a 715-ös oldalszámú Mi-24V, amikor 2001.04.12-én 10 óra 47 perckor nappal, egyszerű időjárási viszonyok között, géppárban végrehajtott gyakorló fotólövészet során Gyulafirátót közelében a lőirányon összeütköztek, majd mindkét gép lezuhant. A vezérgép (579) személyzete, Sápi Zoltán százados gépparancsnok, Nagy László főhadnagy operátor életét vesztette, a kísérő gép (715) személyzete Rolkó Zoltán százados gépparancsnok, Stumpf Péter főhadnagy operátor súlyosan megsérültek.
