Későn eszmélt fel a szakma, gyerekcipőben jár a reakció is…
Szerző: Balogh Ákos ; Fotó: Archív
Egyelőre nem találta meg a megnyugtató megoldást a katonai forgószárnyas szakma a harctereken megjelenő pilóta nélküli légijárművek, kamikaze drónok helikopterekkel történő elhárítására, derült ki Simon Péter dandártábornok, az MH 86. Szolnok Helikopterdandár parancsnokának, Balatonakarattyán, a Forgószárnyas Találkozón nemrégiben elhangzott előadásából.
Mint arról portálunk 2026 áprilisában beszámolt, elsőként sikerült lencsevégre kapnunk, amint a Magyar Honvédség H225M és H145M helikopterei légi dróncélra hajtanak végre éleslövészetet az ajtólövészek fegyverével a Bakonyban. Az eset több szempontból is különleges volt: egyrészt az elmúlt évtizedekben nem volt jellemző a helikopteres éleslövészet gyakorlása légi célokra, másrészt ez egy egyértelmű, látható – igaz, kissé megkésett és gyerekcipőben járó – válaszreakciója volt a Magyar Honvédségnek az orosz–ukrán háború ez irányú tapasztalataira.
Lövészet a Bakonyban: ágyúval verébre?
Áprilisban a lövészetet egy többrotoros drón alá rögzített kötél végére függesztett, kisméretű – nagyjából egy méter hosszúságú – célra (vontatott légi cél) hajtották végre a katonák, a H225M helikopterek oldalablakába és a H145M helikopterek oldalajtajába szerelhető, belga FN Herstal által gyártott, 7,62 mm-es FN MAG 58 típusú ajtólövész (Door Gunner) géppuskával. A látottakat már akkor is nehéz volt szakmailag értelmezni. Az orosz–ukrán háború tapasztalatai alapján ugyanis inkább az állapítható meg, hogy a merevszárnyú motoros repülőgépeket (például Jak–52), vagy helikoptereket (Mi–8, Mi–17, Mi–24) jellemzően olyan nagyobb távolságra indított, közepes vagy nagyobb méretű merevszárnyú, kamikaze drónok és cirkálólőszerek (például Shahed vagy Geran) megsemmisítésére alkalmazzák, amelyek sebességtartománya közelebb áll az elfogó légijárműéhez, és amelyek méretük, valamint kiszámíthatóbb repülési profiljuk alapján hatékonyabban leküzdhetők golyós lőfegyverekkel.
Egy kisméretű többrotoros drónnal – illetve egy ilyen légicélra begyakorolt eljárással – nem csak az a probléma, hogy lassú (jelen esetben a helikopterhez viszonyítva), így a begyakorolt eljárás a valóságban jelentős célponttá tenné az elfogó helikoptert bármilyen földi ellentevékenységgel szemben, hanem az is, hogy az ilyen típusú drónokkal szemben nem vagy igen korlátozottan alkalmazható helikopter. Azaz ezekkel gyakorolni értelmetlen, sőt a valóságban a rendkívül mozgékony és nehezen észlelhető eszközök adott esetben képesek lehetnek arra, hogy az elfogó helikopter észlelése esetén a drónkezelő hatékonyan alkalmazza a drága forgószárnyas technika harcképtelenné tételére. És igaz az is, hogy az ilyen kisméretű drónok – legyen az rádió, vagy optikai szállal vezérelt – legtöbb esetben a harcérintkezések közvetlen zónájában (szürke zóna, hozzávetőlegesen minimum 0-20 km – amely egyre inkább kibővül) kerülnek alkalmazásra, amit a tapasztalatok alapján a helikoptereknek alapvetően célszerűbb elkerülnie.
Az általunk tapasztalt felvetéseket – az alapvető dilemmát – nemrégiben Simon Péter dandártábornok, az MH 86. Szolnok Helikopterdandár parancsnoka egy előadásában is megerősítette, melyet az októberben megrendezett Forgószárnyas Találkozó résztvevőinek tartott a balatonakarattyai Honvéd Üdülőben. Az előadásban elhangzottak rávilágítottak arra, hogy a látottak magyarázata nem más, mint, hogy a Magyar Honvédség, a katonai forgószárnyas szakma, sőt egész Európa, az útkeresés fázisában tart a megváltozott harctéri körülményekhez való alkalmazkodásban. Ez igaz mind a légierő, mint haderőnem alapvető alkalmazási lehetőségeire és a drónok helikopterrel történő valós harchelyzetbeli leküzdésére, mind pedig arra, hogy hogyan lehet lőtéri körülmények között hatékony kiképzési eljárást kidolgozni az állomány begyakoroltatására.
A kérdéskör valóban nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is kiemelt gondolkodás tárgyát képezi. Ezt jól mutatja, egyrészt az, hogy mint arról Simon dandártábornok is beszélt, regionális szinten is van egy ez irányú összekapaszkodás a szakemberek között, illetve az, hogy nyilvánosan is jól láthatóak azok a megrendezett gyakorlatok a NATO szövetségesek körében, melyek arra épültek, azt tesztelték, miként lehetne helikopterekkel hatékonyan fellépni a dróncélok ellen és milyen célanyag volna a legmegfelelőbb az állomány gyakoroltatásához. Mindez persze üdvözlendő szemlélet, azonban megállapítható, hogy az orosz-ukrán háborús tapasztalatokra történő reakcióidő – nemzetközi szinten is – rendkívül lassú, a háború közel öt éve tart, és a szakmai gondolkodás csak az elmúlt egy-másfél évben jutott el odáig, hogy érdemi válaszokat keressen. Ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy azok a drónok, melyek méreteikből, felhasználási módjaikból eredően hatékonyan semmisíthetőek meg forgószárnyasokkal (pl. a fentebb említett típusok), a háború első évétől kezdve a harctéren vannak, csak azoknak a kisebb méretű és tömegesen alkalmazott drónoknak a megjelenése és alkalmazása korlátozódik a háború utolsó két-három évére, melyek ellen nemhogy nem alkalmazhatóak a helikopterek hatékonyan, hanem kifejezetten veszélyes az ember vezette légijárművek számára.
Látszólagos „sufnituning” a professzionális megoldások helyett
A hazai helyzetet tovább bonyolítja, hogy nincs látható, kibontakozó együttműködés a hazai civil és/vagy katonai dróngyártó, céldrón-szolgáltató cégek, vagy épp a Honvédelmi Minisztérium háttérintézményei, például a HM EI Zrt. drón divíziója, vagy a Védelmi Innovációs Kutatóintézet, a VIKI illetékes szakemberei között arra vonatkozóan, hogy a megjelent feladathoz professzionális célanyag álljon rendelkezésre. Az október közepén a „0” ponti lőtéren megrendezett, kétnapos, Honvédségi Innovációs Szemléről – melynek célja a Magyar Honvédség élelmezési és drónképességének modernizációs lehetőségeinek feltérképezése volt – megjelent tudósításokban sem volt felismerhető olyan kezdeményezés, mely a forgószárnyas képességek ez irányú új igényeit igyekezett volna kiszolgálni. Ehelyett a katonák kénytelenek olyan amatőr, mondhatni „sufnituning” megoldásokkal dolgozni, amelyek aligha hoznak gyors és szakmailag színvonalas eredményt.
Ezt kiválóan példázza a parancsnok által az előadáson bemutatott fotó is, amely az áprilisban általunk is látott vontatott légicél – vagy talán már annak továbbfejlesztett változatát – ábrázolta, ami első ránézésre nemes egyszerűséggel egy PVC csatornacsőből és egy 3D nyomtatott orrkúpból, továbbá stabilizátorszárnyakból állt össze, ezt függesztették a többrotoros drón alá. A kép jól példázta a megfelelő célanyag fontosságát, ugyanis azon összesen alig néhány lövedék találata volt felfedezhető. Ez egyrészt abból adódhat, hogy a rendszeresített FN MAG 58 géppuska tűzgyorsasága aligha kielégítő kisméretű légi célok leküzdésére – arra alkalmasabb lenne egy nagy tűzgyorsaságú, több csövű, például a nyugati helikoptereken elterjedt M134D Minigun (Németország például ezt vásárolta meg H145M helikopterei ajtólövész fegyverként), vagy akár a már nem használható Mi-24V/P helikopterek fedélzeti géppuskája, gépágyúja – másrészt pedig abból, hogy elégtelen a vontatott céldrón kialakítása. A szárnyfelületek hiánya (nincs, amibe a lövedék csapódhat) például tovább nehezíti a valós találatok és a /tervezés alatt álló/eljárások eredményességének kiértékelését.
További komoly kihívás a dróncélok leküzdéséhez szükséges komplex eljárásrend kidolgozása is. Simon Péter dandártábornok rámutatott, a drónok észlelése rendkívül nehézkes, mert kis méretükből és alacsony repülési magasságukból adódóan a földi légiirányítás nem, vagy csak korlátozottan tud rávezetést biztosítani. Így a helikopterek személyzetének javarészt a saját fedélzeti szenzoraikra és vizuális észlelésükre kell hagyatkozniuk. Emellett a tűzkiváltás profilja is kritikus kérdés, ugyanis Magyarország területének sűrű beépítettsége azt eredményezi, hogy vagy a lapos szögben leadott, célt tévesztett lövedékek, vagy pedig a leküzdendő dróncél roncsa csapódhat könnyedén lakott területre.
Mi történik eközben a NATO-tagállamoknál?
Bár a szövetségesek sem sokkal korábban eszméltek fel – a drónvadász helikopteres kezdeményezésekről szóló hírek 2024 végén jelentek meg és 2025 végén, 2026 elején váltak igazán hangsúlyossá – ugyanakkor megállapítható, hogy a megkésett reakciók ellenére az általuk alkalmazott eszközök és eljárások színvonala messze előrébb járnak a hazainál. A NATO-partnerek nemcsak, hogy nem PVC-csövekre vadásznak – hiszen rendelkezésükre állnak dedikált, professzionális céldrónok – hanem komoly fejlesztésekbe is kezdtek drónok ellen alkalmazható fegyverek és lőszerek tekintetében, ezért mondhatjuk joggal, hogy előrébb járnak a kérdéskörben Magyarországnál.
- Egyesült Államok: az amerikai hadsereg AH-64E Apache helikopterei Amerikában („Operation Flyswatter”) és Németországban („Operation Skyfall II”) is sikeres éleslövészeteket hajtottak végre különféle méretű céldrónokra. A teszteken a meglévő fegyverrendszereket: a JAGM és Hellfire irányított rakétákat, a Hydra-70 nem irányított, illetve lézervezérlésű (APKWS) alváltozatait, valamint a 30 mm-es gépágyút (például speciális közelségi gyújtós lőszerrel) a 300 méteren belüli célleküzdésre, egyaránt sikerrel alkalmazták.
- Egyesült Királyság és Franciaország: a Brit Királyi Haditengerészet AW159 Wildcat helikopterei Dél-Franciaország partjainál („Exercise Wildfire”) lézervezérlésű Martlet rakétákkal semmisítettek meg támadó drónokat szimuláló, Alba típusú céldrónokat. A francia haderő pedig már a következő lépésnél tart, Gazelle és NH90 helikoptereikről indítottak nagy sebességű elfogódrónokat (AST78), továbbá a Tiger harcihelikoptereikkel is részt vettek drónok elleni légi elfogási gyakorlatokon, ahol gépágyúval küzdötték le a célokat.
- Lengyelország és Csehország: A 2025-ös légtérsértések után Lengyelország átfogó légvédelmi reformba kezdett, amelyben a forgószárnyas eszközök kiemelt szerepet kaptak az alacsonyan szálló drónok költséghatékony elfogásában, a feladathoz Csehország forgószárnyasai is csatlakoztak. A drónfal biztosításában a lengyel haderő AW149, Mi-24 és a felkészülés szintjén már az új Apache (még csak lízingelt AH-64D) helikopterei, valamint a csehek Mi-171S, UH-1Y Venom és AH-1Z Viper helikopterei is részt vesznek.
Fontos különbség az is, hogy a szövetségesek nem csak az eljárásokban, hanem a stratégiai kommunikációban is előrébb járnak, hiszen a megrendezett gyakorlatokat tudatosan, a lakosság és a szövetségesek megnyugtatása, az ellenség elrettentése érdekében is kommunikálták, míg a Magyarországon végrehajtott drónlövészetekről semmilyen hivatalos tájékoztatás nem jelent meg.
Mindezeket összegezve kimondhatjuk, valóban minden nemzet az útkeresés fázisában jár, de a gyakorlati lépések és az eszközpark terén már jóval előrébb tartanak Magyarországnál. Hazai keretek között elsőként egy használható, átfogó eljárásrend kidolgozására lenne szükség, adott esetben a légierő haderőnemen belüli fegyvernemek – forgószárnyasok, légiirányítás/rádiótechnikai csapatok, légvédelmi rakéta csapatok – összevont gondolkodásával, emellett elengedhetetlen lenne egy olyan, valósághű célanyag kifejlesztése és gyártása, amellyel az állomány értelmezhető módon tudná a kiképzését végrehajtani.
Messzebb mutató konklúzió lehetne a helikopterek fegyverzetének célzott fejlesztése, például nagy tűzgyorsaságú géppuskák, drónelhárításra optimalizált levegő-levegő rakéták vagy helikopterről indítható elfogódrónok integrálásával, beszerzésével, melyek relevánsabb képességet biztosítanának a haderő számára. A legutóbb megjelent sajtóhírek alapján azonban erre az elkövetkező évtizedben aligha kerülhet sor, ugyanis a HForce rendszerhez integrált 70 mm-es nem irányított és félaktív lézeres önirányítású rakéták (melyek eleve csak levegő-föld képességet biztosítanak) beszerzésén túl nincs jele további forgószárnyas fegyverzetfejlesztésnek. Ez azért is szomorú, mert a hadiipari szereplők szerint a megrendelendő eszközök (gyakorlatilag bármilyen haditechnikai eszköz) leszállítási ideje a szerződéskötéstől számítva a korábbi öt évről immáron már akár tíz évre is kitolódhat, így megnehezül a reakció bármilyen új kihívás leküzdésére is.
