A rendszer 70-85%-os védettséget nyújtott hőskorában
Szerző: Balogh Ákos ; Fotó: LHSN.HU Archív
Az 1970-1980-as években megjelent föld-levegő és levegő-levegő, infravörös-hőkövető fejjel rendelkező, önirányítású rakétákkal szemben a harctéren szükségessé vált, az ezek potenciális célját jelentő légijárművekre egy figyelmeztető és elhárító rendszer kidolgozása, mely jelentős százalékban képes az adott repülőtechnika és személyzetének túlélőképességét javítani.
A forgószárnyasok kis- és relatíve kis magasságú (5000m alatt) alkalmazási területének köszönhetően kiemelt célpontot jelentettek az egyszerűbb, úgynevezett vállról indítható (MANPADS – man-portable air defense systems), föld-levegő légvédelmi rakétákkal szemben, melyek használata széles körben elterjedt a fegyveres konfliktust vívó feleknél. Ezért a szovjet mérnökök – ahogy nyugati társaik is – különböző elveken működő védelmi rendszer kialakításába kezdtek helikoptereikhez. Az igényt a Szovjetunió afganisztáni háborújának – ami 1979. dec. 24. – 1989. febr. 15. között zajlott – kezdeti tapasztalatai is szükségessé tették, miután folyamatos forgószárnyas veszteségeket szenvedtek az orosz csapatok az ellenfél különböző szovjet és amerikai gyártmányú, zsákmányolt légvédelmi eszközökkel végrehajtott támadásai következtében.
A kifejlesztett védelmi rendszer funkciója alapvetően a rakéták infra-hőkövető fejének megzavarására, a helikopterek által kibocsátott hőkép csökkentésére, „szétszórására” irányult. A szovjet mérnökök a Mi-8-asokhoz (és modernizált változataikhoz), valamint a Mi-24-esekhez egy három különböző berendezésből álló rendszert alkottak meg, melynek alkalmazása széles körben elterjedt, a típusokat rendszeresítő, Varsói Szerződés tagállamainak hadseregeiben is, így a Magyar Néphadseregben, majd a rendszerváltást követően – már NATO szövetségesként – a Magyar Honvédségben.
A rendszer három része, melyeket a magyar Mi-24-esekről jól ismerhetünk:
(Egyes eszközök alkalmazása kidolgozásra került a magyar Mi-17-es helikopterekre is, de csak a két Mi-17PP rádióelektronikai zavarógépre voltak felszerelhetőek, majd az ezekből szállítóhelikopter változatra átépített 706 és 707 lajstromszámú helikopterekre!)
- ASzO-2V infracsapda vető (A Magyar Honvédség 2017 végén nagyjavításra küldött helikopterein a rendszert a modernebb UV-26M /Устройство выброса пассивных помех – passzív zavarótöltet kivető/ berendezésre cserélték.)
- EVU (Экранно-Выхлопное Устройство) árnyékoló gázelvezető berendezés
- L166V1AE „Iszpánka”, vagy népiesebb nevén „diszkógömb” elektro-optikai zavaróberendezés (említik még SzOEP-V1AE megnevezéssel is, amely a berendezés funkcionális elnevezéséből származik: Станция Оптико-Электронного Подавления – optoelektronikus zavaróállomás, de technikai paramétereiben nincs eltérés). Az L166V1A „Lipa” berendezés viszont bizonyos paramétereiben már elavultabb, mint az általunk ismert „AE” (modernizált)export változat, mely megnövelt teljesítményű infra fűtőelemmel, manuálisan változtatható modulációval, modernebb vezérlőelektronikával rendelkezik, ezek által a hőkövető rakéták szélesebb körével/generációjával szemben használható.
Az ASzO-2V berendezés – mint passzív védelmi eszköz – rendeltetése a magas hőfokon égő magnézium, valamint radarzavaró töltetek szállítása és alkalmazáskor való kilövése. A betölthető elektromos indítású patronok több típusa is ismert, például a régebbi gyártmányok közül a 188-26V vagy L-056V típusjelölésű infravörös tartományú zavarótöltetek (magnézium alapú pirotechnikai keverék), ezek modern gyártású, a Magyar Honvédségben is használt, a papírhüvely helyett már alumínium hüvelybe szerelt változata a PPI-26-1 (ППИ – патрон пиротехнический инфракрасного), továbbá számos különböző gyártó- és paraméter-specifikus típusjelöléssel létezik passzív radarzavaró változat is, például CRP-/2,6/, vagy PRP-15 megjelölésekkel. A berendezés működési elve az, hogy kézi, vagy bizonyos más érzékelő berendezés (pl.: radar besugárzás jelző) megléte esetén automatikus üzemmódban a helikopter „pontszerű” hőképét szétoszlassa, a 4-es vagy 16-os sorozatokban, 2 vagy 6 másodperces időközökkel kilőtt infracsapdákkal, így zavarva meg a hőkövető rakéták érzékelőjét. Fontos megemlíteni, hogy az egyszerűbb infravörös zavarótöltetek a korszerűbb önirányítású rakétákkal szemben nem minden esetben hatékonyak, mert azok már különbséget tudnak tenni a magasabb égési hőmérséklettel rendelkező infracsapdák (kb. 2000 °C), valamint a légijármű hajtóműve által kibocsátott (kb. 600‒800 °C) hőmérséklet között.
Egy készlet ASzO-2V berendezés a szükséges vezérlő blokkokon kívül egyébként két tartógerendából és az azokba helyezhető, egyenként 32 db töltet befogadására képes kazettából áll. A Mi-24-es harcihelikoptereken így megállapítható (a modernebb változatokra ez már nem igaz), hogy két készlet berendezés van felszerelve, a hatékonyság elérése céljából.
Az EVU (Экранно-Выхлопное Устройство) árnyékoló gázelvezető berendezés lényege, hogy csökkentse a helikopter termikus kisugárzását – ezáltal hőképét – úgy, hogy a hajtóművek gázkivezető csövére szerelve a magas hőmérsékletű kiömlő gázokat hidegebb levegővel (menetszél) keveri, valamint ezt a forgószárny alá vezeti, ami biztosítja a további eloszlatását, hűtését. Továbbá feladata a gázok részecskéi által létrehozott infravörös sugárzás árnyékolása is. Az eszköz nem tartalmaz semmilyen mozgó alkatrészt, csupán kialakítása és felépítése „végzi el” az említett feladatokat. Az EVU a kiáramló gázok hőmérsékletét körülbelül 500-600 °C-ról 150-200 °C-ra mérsékli, míg a teljes infravörös kisugárzást akár 60%-kal képes redukálni.
Fontos megemlíteni, hogy a szovjet-afgán háború tapasztalatai alapján az eddig említett két berendezés nem volt képes hatékonyan megvédeni a helikoptereket, az infravörös önirányítású rakétákkal szemben. A rövid égési idejű infracsapdák hatékonysága mindössze 10-15% volt és ezen nem sokat javított az EVU sem.
Az eredményeket viszont jelentősen megváltoztatta az L166V1AE aktív infravörös-zavaró berendezés (és korábbi gyártmányai). Az optoelektronikus elven működő zavaróállomás nagy energiájú, modulált, pulzáló, szinte körkörösen kisugárzott infravörös tartományú jelet „szór szét” ami hatékonyan zavarta meg a korai, első generációs infravörös önirányítású rakéták önrávezetését.
A három berendezés együttes alkalmazásával, és a megfelelő manőverek, harcászati eljárások végrehajtásával már 70-85%-os arányban képesek voltak a helikopterre indított rakéták megzavarására, „eltérítésére”, a szovjet-afgán háború tapasztalatai alapján. Ugyanakkor tény az is, hogy például az L166V1AE az újabb generációs rakéták fejlettebb felderítési és célkövetési módjai ellen – például frekvenciamoduláció alkalmazása és az eltérő működési frekvencia sávjai – már nem hogy nem volt hatékony, hanem bizonyos újabb generációs rakéták esetében az eszköz zavarójele a célfelismerést elősegíthette, így alkalmazására a későbbiekben kevés alkalommal került sor a Magyar Honvédségben. És noha létezik modernizált változata, valamint méretében és kinézetében egyező, de képességeiben, működési tartományaiban jelentősen korszerűbb, hasonló eszköz (pl.: Adros KM-01VE) ezek beszerzése nem történt meg Magyarországon. És igaz az is, hogy függően az ellenséges erők fegyverzetétől – főleg ahol nagy számban használják az elavult készleteket, melyre azért sok helyen láthatunk példát, még napjaink orosz-ukrán háborújában is – ott továbbra is hasznos eszköz lehet a Mil helikopterek régi, hőkövető rakéták elleni hármas védelmi rendszere.
A cikk frissített változatának megjelenése: 2026.02.08.
